Christian de Chergé végrendelete

Cimetière du monastère de Tibhirine en Algérie (Wikimedia)

Christian de Chergé, a vértanúságot vállaló trappista szerzetesek elöljárójának spirituális végrendelete (Algír, 1993. december 1.):

Ha megtörténne velem egy napon – és ez akár ma is lehetne –, hogy áldozatul esem a terrorizmusnak, ami, úgy tűnik, minden Algériában élő külföldit el akar nyelni, szeretném, ha közösségem, egyházam, családom emlékezne arra, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam. Leljenek nyugalmat abban, hogy minden élet egyetlen Mestere nem lehet idegen e brutális távozástól… Egyesítsék ezt a halált azzal a sok másik halállal, amelyet ugyanilyen erőszakosan övez a névtelenség közönye. Az én életem sem ér többet, mint bármely másik. Kevesebbet sem. Mindenesetre nincs meg benne a gyermekkor ártatlansága.

Eleget éltem ahhoz, hogy cinkosnak tekintsem magam abban a rosszban, amely – sajnos – diadalmaskodni látszik a világban, és még annak gonoszságában is, aki vakon lesújt rám. Szeretném, hogy amikor elérkezik az idő, legyen egy tiszta pillanatom, amikor könyöröghetek Isten bocsánatáért a magam és az emberiség többi tagja számára – akik nekem mind testvéreim –, s közben teljes szívemből megbocsássak annak, aki lesújt rám. Nem tudnék ilyen halált kívánni; fontosnak tartom, hogy ezt kijelentsem. Valójában nem látom, hogyan is örülhetnék annak, hogy egy egész népet, amelyet annyira szeretek, minden megkülönböztetés nélkül vádoljanak meggyilkolásommal. Túl nagy ár lenne, ha egy algériainak rónák fel azt, amit – talán – a „vértanúság kegyelmének” neveznek; egy algériainak, bárki legyen is az, különösen akkor, ha ő azt mondja, hogy az általa iszlámnak vélt hit iránti hűségből cselekszik.

Ismerem azt a megvetést, amely az általánosságban tekintett algériaiakat övezi. Ismerem az iszlámról szóló karikatúrákat is, amelyekre egy bizonyos iszlamizmus bátorít fel. Túl könnyű jó lelkiismeretet szerezni magunknak, ha ezt a vallásos utat annak szélsőséges képviselőivel azonosítjuk. Algéria és az iszlám számomra egészen mást jelent: ez egy test és egy lélek. Azt hiszem, épp eleget beszéltem arról, hogy mit is nyújtott nekem. Gyakran fedeztem fel benne az Evangélium vezérfonalát, amelyet édesanyám ölében ismertem meg, aki számomra a legelső Egyház volt; épp itt, Algériában, s már akkor és ott is, a muszlim hívők iránti nagy tisztelettel együtt.

Halálom látszólag igazat ad majd azoknak, akik elsietve naivnak vagy idealistának tekintettek… De nekik tudniuk kell, hogy legelevenebb kíváncsiságom végre szabaddá vált. Akkor, ha úgy tetszik Istennek, tekintetem elmélyedhet az Atya tekintetében, s vele együtt szemlélhetem muszlim gyermekeit úgy, amint ő látja… Ebbe a köszönetbe természetesen titeket is belefoglallak, tegnapi és mai barátaim, …akiket százzszoros jutalmul kaptam, ahogyan ígérték! S téged is, utolsó órám barátja, aki nem tudod majd, mit cselekszel. Igen, érted is köszönetet mondok, és „istenhádot”, amikor szemtől szemben állok veled. Adassék meg nekünk, hogy majd újra megtaláljuk egymást, boldog latorként a Paradicsomban, ha úgy tetszik Istennek, mindkettőnk Atyjának.
Amen! Ins’Allah

Christian de Chergé az alábbi végrendeletet 1993. december 1.és 1994. január 1. között írta, és keresztfiára, Gérard-ra bízta, hogy õrizze meg. Ezt az írást a testvérek kivégzését követõ na pokban a család döntése nyomán az algériai és a francia lapok is közölték

Olivia, aki béranyaságból született