
Ferenc 1182-ben született Assisiben, Pietro és Pica Bernardone gyermekeként. Édesapja posztókereskedő volt; Ferenc jómódú környezetben töltötte ifjúságát, ünnepségeken vett részt, barátságokat ápolt, és arra törekedett, hogy érvényesüljön a társadalomban.
1202-ben Ferenc katonai dicsőségre vágyva önkéntesként részt vett a Perugia és Assisi közötti háborúban. Assisi hadserege vereséget szenvedett, Ferencet pedig körülbelül egy évre fogságba vetették. Fogságának letelte után édesapja kiváltotta őt. Assisibe visszatérve hosszú betegség támadta meg, amely egész 1204-ben elhúzódott. Ez mély nyomot hagyott benne, és arra késztette, hogy elgondolkodjon élete értelmén, valamint azokon a törekvéseken, amelyek addig irányították őt.
1205-ben, miután felépült, Ferenc ismét háborúba indult. Önkéntesként jelentkezett, hogy Pugliában a pápai csapatok ellen harcoljon. Amikor azonban Spoleto városába érkezett, egy hangot hallott, amely arra hívta, hogy térjen vissza Assisibe. Ezzel kezdetét vette belső átalakulásának fokozatos folyamata: a dicsőség, a gazdagság és a tekintély iránti vágyat lassanként felváltotta az Isten keresésének és saját hivatása megértésének vágya.
1205 végén, miközben Ferenc a San Damiano-kápolnában a Megfeszített Krisztus előtt imádkozott, Jézus Krisztustól a következő parancsot kapta: „Menj, és építsd újjá Egyházamat!” Ferenc kezdetben szó szerint értelmezte ezeket a szavakat, és hozzáfogott az Assisi környékén romos állapotban lévő templomok helyreállításához.
A Megfeszített Krisztus előtti imádság azonban mindenekelőtt az Istennel való találkozás és az istenkapcsolatban való elmélyülés élményévé vált. Ferenc az imádságban kereste azt a világosságot, amely szükséges volt hivatásának megértéséhez: „Fölséges és dicsőséges Isten, világosítsd meg szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, bölcsességet és ismeretet, Uram, hogy teljesíthessem szent és igaz parancsodat.”
Pietro Bernardone nem értette meg fia döntését, hogy szegénységben akar élni, és határozottan ellenezte azt, követelve, hogy fia adja vissza a felhasznált javakat. Ezután Assisi püspökéhez, Guidóhoz fordult, aki magához hívatta Ferencet, és meghallgatta mindkét felet. A nyilvános szembesítés során Ferenc lemondott javairól és apai örökségéről. Levetette ruháit, és visszaadta azokat édesapjának; Guido püspök saját köpenyével takarta be, elfogadva döntését, hogy szegénységben éljen.
A huszonöt éves Ferenc ezután Jézus nyomdokaiba lépve kezdett élni. A szegények és a leprások gondozásának szentelte magát, és magányos időszakokat töltött Assisi környékén, különösen a Porciunkulában.
1208. február 24-én, a szentmise során az evangélium felolvasása világosabban megértette vele, mi legyen az útja: szegénységben élni, hirdetni az evangéliumot és a felebarát szolgálatának szentelni magát. Hamarosan megérkeztek az első társak. A kezdeti csoport öt főből állt: két papból, Pietróból és Silvestróból, két világi hívőből, Bernardóból és Egidióból, valamint Ferencből. Együtt úgy döntöttek, hogy az evangélium szerint élnek, az imádságnak, a szegénységnek, a testvériségnek, a szeretetnek és az igehirdetésnek szentelve magukat. Ezt a testvéri közösséget III. Ince pápa 1210-ben ismerte el, ezzel hivatalosan is megkezdődött a Kisebb Testvérek Rendjének története.
1212-ben Ferenc befogadta evangéliumi életformájába Offreduccioi Klárát, Assisi fiatal nemesi származású leányát, akit mélyen vonzott Ferenc szegénységeszménye és az evangélium szerinti élet.
Hamarosan más fiatal nők is csatlakoztak Klárához, és együtt telepedtek le a San Damiano-kápolnához csatlakozó kis kolostorban. 1215-ben, 22 éves korában Klárát a „San Damiano szegény hölgyei” apátnőjévé nevezték ki; őket később klarisszáknak nevezték. Ferenc egy kezdeti életformát adott nekik, amelyet Klára később saját Regulájában dolgozott ki, továbbra is középpontban tartva az evangéliumi szegénységet.
A Porciunkula Ferenc lelki életében is központi szerepet játszott. A hagyomány szerint 1216-ban Ferenc felkereste III. Honoriusz pápát, hogy különleges búcsút kérjen mindazok számára, akik bűnbánatot tartva és meggyónva felkeresik a Santa Maria degli Angeli-kápolnát. Így született meg az, amit később Porciunkula-búcsúnak vagy Assisi bocsánatának neveztek, és amely augusztus 2. ünnepéhez kapcsolódik.
A ferences testvéri közösség gyorsan növekedett, és a testvérek elterjedtek Itáliában, valamint az Alpokon túl is, a béke, a megbocsátás és a testvériség üzenetét hirdetve. Ferenc azt kívánta, hogy az evangéliumot azoknak is hirdessék, akik nem tartoztak a keresztény világhoz, ezért arra bátorította a testvéreket, hogy menjenek a muszlimok közé, akiket akkoriban általában „szaracénoknak” neveztek. A keresztények és a muszlimok közötti összecsapásokkal terhelt korban a ferences misszió a szóval és a példamutatással való tanúságtételre épült, egészen a vértanúság vállalásáig.
Az első csoport eljutott Spanyolországba, ahol halálra ítélték őket, majd a szultán kegyelmet adott nekik. Egy második csoport Marokkóba indult. A testvéreket, Berardót, Pietrót, Accursiót, Adiutót és Ottónét, prédikálás közben letartóztatták, bebörtönözték és megkorbácsolták. Végül 1220. január 16-án lefejezték őket. Őket tekintették a ferences protomártíroknak, vagyis a rend első vértanúinak.
Földi maradványaik Portugáliába való visszatérésének fontos következménye lett: felébresztette a hivatást Ferdinándban, Szent Ágoston reguláris kanonokában, aki belépett a ferences rendbe, és a Antal testvér nevet vette fel. Ő később Páduai Szent Antal néven vált ismertté.
Ferenc személyesen is részt kívánt venni a muszlimokhoz irányuló misszióban. Először Marokkóba próbált eljutni, de egy vihar miatt a hajó a dalmát partvidéken kényszerült megállni. Második kísérlete Spanyolországba vezette, ám betegsége miatt félbe kellett szakítania az utazást.
1219-ben, az assisi egyetemes káptalan után végre sikerült eljutnia Keletre. Áthaladt Akkón, a Szentföldön, majd Egyiptomba érkezett, ahol éppen az ötödik keresztes hadjárat zajlott. Itt találkozott al-Malik al-Kamil szultánnal, aki fogadta őt, és érdeklődéssel hallgatta keresztény tanúságtételét, de nem tért át a keresztény hitre.
A testvéri közösség gyors növekedése új nehézségeket hozott: a kis társi csoportból olyan rend lett, amely számos taggal rendelkezett, és sok területen elterjedt. Ezért szükségessé vált egy pontosabban meghatározott szervezet és a közös fegyelem kialakítása, miközben viták bontakoztak ki, különösen az evangéliumi szegénység eszménye körül.
1220-ban Ferenc lemondott a rend generális miniszteri tisztségéről, és a rend vezetését először Pietro Cattaneóra, majd Cortonai Éliásra bízta. Továbbra is a testvérek lelki vezetője maradt, miközben Ugolino bíboros, a későbbi IX. Gergely pápa, a rend védelmezőjeként működött.
1223 karácsonyán Ferenc a rieti völgyben fekvő Greccióban tartózkodott. Mivel kézzelfogható módon szerette volna megjeleníteni Jézus születésének misztériumát, olyan betlehemi jelenetet idéző ábrázolást készített, amely felidézte Betlehemet. A grecciói eseményt a betlehemállítás hagyománya kezdetének tekintik.
1224-ben Ferenc néhány hétre visszavonult a La Verna-hegyre, ahol az intenzív imádság időszakában a hagyomány szerint megkapta a stigmákat, Krisztus szenvedésének jeleit a kezén, a lábán és az oldalán. Az esemény, amely szeptember 14-én történt, élete egyik legjelentősebb misztikus élményévé vált.
Élete utolsó éveiben Ferenc súlyos egészségügyi problémákkal küzdött, különösen a szemét illetően. A San Damianóban töltött időszak alatt, Klára és nővérei közelében megírta a Teremtmények énekét, amelyben a teremtett világ elemein és teremtményein keresztül dicsőíti Istent. Később Fonte Colombóban folytatta kezeléseit, és fájdalmas beavatkozásoknak is alávetette magát.
1226 áprilisában kezelés céljából Sienába vitték, állapota azonban rosszabbodott. Ezután Cortonába költözött, ahol megírta Végrendeletét, amelyben felidézte lelki tapasztalatának alapvető elemeit, és arra intette a testvéreket, hogy hűségesen tartsák meg az 1223-as Regulát.
Ferenc végül vissza akart térni Assisibe, és mivel érezte, hogy közel a halála, azt kérte, hogy vigyék a Porciunkulába. Közvetlenül halála előtt azt kívánta, hogy meztelenül fektessék a földre, szegénységvállalásának utolsó jeleként. 1226. október 3-án, szombaton este halt meg. A hagyomány szerint halálának pillanatában pacsirták gyűltek össze a hely körül, ahol feküdt, és Assisi harangjai teljes erővel megszólaltak.
Temetését a San Giorgio-templomban tartották, földi maradványait pedig később a tiszteletére épített bazilikában helyezték el. Sírja hamarosan zarándokhellyé vált, szentségének híre pedig gyorsan elterjedt.
Ferencet 1228. július 16-án avatta szentté IX. Gergely pápa, mindössze két évvel halála után. Assisi Szent Ferenc liturgikus ünnepe október 4-én van.
Ferenc számos írást is hátrahagyott, köztük a Salutatio virtutum című művet, az intelmeket, több imádságot, az igazi és tökéletes örömről szóló szöveget, valamint a Teremtmények énekét. Szinte valamennyi írása egyszerű latin nyelven készült, míg a Teremtmények éneke népnyelven íródott. Ezekből a szövegekből Ferenc mint imádkozó ember, misztikus, prédikátor és költő alakja bontakozik ki, aki egyben a ferences család alapítója is volt.
Paolo Botti
© Tutti i diritti riservati. Riproduzione consentita solo chiedendo permesso a info@amicidilazzaro.it
(non verrà concesso a siti con pubblicità/ads o per usi commerciali)
© All rights reserved. Reproduction allowed only with permission from info@amicidilazzaro.it
(it will not be granted to sites with advertising/ads or for commercial uses)

