Kedves Testvérek!
- november 1-jén a tiszteletreméltó XII. Piusz pápa dogmaként hirdette ki, hogy a Szűz Mária «földi életének pályafutását befejezve testével és lelkével együtt fölvétetett a mennyei dicsőségbe». A hitnek ezt az igazságát ismerte a Hagyomány, tanították és megerősítették az Egyházatyák, és mindenekelőtt fontos része volt a Krisztus Anyjának kijáró tiszteletnek.
Éppen ez a kultikus elem volt – úgymond – az a hajtóerő, amely e dogma megfogalmazásához vezetett: a dogma mintegy a Szent Szűz iránti dicséret és magasztalás cselekedetének tűnik. Ez magából az apostoli konstitúció szövegéből is kitűnik, ahol azt olvassuk, hogy a dogmát «a Fiú tiszteletére, az Anya megdicsőítésére és az egész Egyház örömére» hirdetik ki.
Így dogmatikai formában fogalmazódott meg az, amit Isten népe már korábban is ünnepelt a liturgikus tiszteletben és áhítatban, mint Mária legmagasabb és maradandó megdicsőítését: a Mennybe Fölvett kihirdetésének aktusa szinte a hit liturgiájaként jelent meg.
És az imént hallott evangéliumban maga Mária is prófétai módon mond néhány olyan szót, amely ebbe a távlatba vezet bennünket. Ezt mondja: «Mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék» (Lk 1,48). Ez az Egyház egész történetére vonatkozó prófécia.
A Magnificatnak ez a Szent Lukács által feljegyzett kijelentése azt mutatja, hogy a Szent Szűznek, Isten Anyjának, aki bensőségesen egyesült Krisztussal, az ő Fiával, szóló dicséret az Egyház minden korára és minden helyére vonatkozik.
Az evangélista e szavaknak a feljegyzése azt is feltételezi, hogy Mária megdicsőítése már Szent Lukács korában jelen volt, és ő ezt a keresztény közösség minden nemzedék számára szóló kötelességének és feladatának tekintette.
Mária szavai azt mondják nekünk, hogy az Egyház kötelessége, hogy a hitben emlékezzék a Boldogságos Szűz nagyságára. Ezért ez az ünnep arra hív bennünket, hogy dicsőítsük Istent, és tekintsünk a Boldogságos Szűz nagyságára, mert Istent övéinek arcában ismerjük meg.
De miért dicsőül meg Mária a mennybevétel által?
Amint hallottuk, Szent Lukács Mária magasztalásának és dicséretének gyökerét Erzsébet szavaiban látja: «Boldog, aki hitt» (Lk 1,45).
A Magnificat pedig, ez az élő és a történelemben cselekvő Istenhez szóló ének, a hit és a szeretet himnusza, amely a Szűz szívéből fakad.
Mária példás hűséggel élt, és szívének legmélyén megőrizte Isten népéhez intézett szavait, az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tett ígéreteket, és imádságának tartalmává tette őket: Isten Igéje a Magnificatban Mária szavává lett, útjának lámpásává, és így alkalmassá tette őt arra is, hogy méhében befogadja Isten megtestesült Igéjét.
A mai evangéliumi szakasz Istennek a történelemben és maguknak az eseményeknek a kibontakozásában való jelenlétére emlékeztet bennünket; különösen is utal Sámuel második könyvének hatodik fejezetére (6,1–15), amelyben Dávid a Szövetség Szent Ládáját szállítja.
Az evangélista által felállított párhuzam világos: Mária, aki Jézus, a Fiú születését várja, a Szent Láda, amely magában hordozza Isten jelenlétét; ez a jelenlét a vigasztalás és a teljes öröm forrása.
János ugyanis táncolva ujjongott Erzsébet méhében, éppen úgy, ahogyan Dávid táncolt a Láda előtt.
Mária Isten «látogatása», amely örömet teremt.
Zakariás dicsőítő énekében ezt kifejezetten ki is mondja: «Áldott az Úr, Izrael Istene, mert meglátogatta és megváltotta népét» (Lk 1,68).
Zakariás háza megtapasztalta Isten látogatását Keresztelő János váratlan születésében, de mindenekelőtt Mária jelenlétében, aki méhében hordozza Isten Fiát.
Most azonban feltehetjük magunknak a kérdést: mit ad Mária mennybevétele a mi utunkhoz, a mi életünkhöz?
Az első válasz: Mária mennybevételében azt látjuk, hogy Istenben van hely az ember számára; maga Isten az a sok lakóhelyből álló ház, amelyről Jézus beszél (vö. Jn 14,2); Isten az ember otthona, Istenben van hely az ember számára.
És Mária, amikor egyesül Istennel, illetve amikor teljesen egyesül vele, nem távolodik el tőlünk, nem megy egy ismeretlen galaxisba, hanem aki Istenhez megy, közelebb kerül hozzánk, mert Isten közel van mindnyájunkhoz. Mária pedig, aki egyesült Istennel, részesedik Isten jelenlétében, és egészen közel van hozzánk, mindannyiunkhoz, minden egyes emberhez.
Van Nagy Szent Gergelynek egy szép gondolata Szent Benedekről, amelyet Máriára is alkalmazhatunk. Nagy Szent Gergely azt mondja, hogy Szent Benedek szíve olyan naggyá vált, hogy az egész teremtett világ elfért ebben a szívben.
Ez még inkább igaz Máriára: Mária, aki teljesen egyesült Istennel, olyan nagy szívvel rendelkezik, hogy az egész teremtés elfér ebben a szívben, és ezt a világ minden táján található fogadalmi ajándékok is tanúsítják.
Mária közel van, meghallgathat bennünket, segíthet nekünk, és közel van mindannyiunkhoz.
Istenben van hely az ember számára, és Isten közel van; Mária pedig, aki egyesült Istennel, egészen közel van hozzánk, és szíve olyan tágas, mint Isten szíve.
De van egy másik szempont is: nemcsak Istenben van hely az ember számára, hanem az emberben is van hely Isten számára.
Ezt is Máriában látjuk, aki a Szent Láda, amely Isten jelenlétét hordozza.
Bennünk is van hely Isten számára, és Istennek ez a bennünk való jelenléte oly fontos ahhoz, hogy megvilágítsa a világot annak szomorúságában és problémáiban. Ez a jelenlét a hitben valósul meg: a hitben megnyitjuk lényünk ajtaját, hogy Isten belépjen hozzánk, hogy Isten legyen az az erő, amely életet és utat ad lényünknek.
Bennünk van hely Isten számára. Nyíljunk meg úgy, ahogyan Mária megnyílt, amikor ezt mondta: «Legyen meg a te akaratod, én az Úr szolgálóleánya vagyok.»
Amikor megnyílunk Isten előtt, semmit sem veszítünk el. Ellenkezőleg: életünk gazdagabbá és naggyá válik.
Így tehát a hit, a remény és a szeretet egyesül egymással.
Napjainkban sok szó esik egy jobb világról, amelyet remélünk és várunk; ez volna a mi reményünk. Hogy ez a jobb világ mikor és vajon eljön-e, nem tudjuk, én sem tudom. Egy dolog azonban biztos: az a világ, amely eltávolodik Istentől, nem lesz jobb, hanem rosszabbá válik. Csak Isten jelenléte biztosíthatja azt is, hogy a világ jó legyen.
De hagyjuk ezt.
Egy dolog, egy remény biztos: Isten vár ránk, Ő vár bennünket; nem a semmibe megyünk, hanem várnak ránk.
Isten vár ránk, és amikor átmegyünk a másik világba, megtaláljuk az Anya jóságát, megtaláljuk szeretteinket, és megtaláljuk az örök Szeretetet.
Isten vár ránk: ez a mi nagy örömünk és az a nagy remény, amely éppen ebből az ünnepből fakad.
Mária meglátogat bennünket, és ő életünk öröme, az öröm pedig remény.
Mit mondhatunk tehát?
A nagy szív, Isten jelenléte a világban, Isten helye bennünk és Isten helye számunkra, a remény, valamint az, hogy várnak ránk: ez ennek az ünnepnek a szimfóniája, az útmutatás, amelyet e főünnep szemlélése ad nekünk.
A mai prefáció ezt mondja: Mária a diadalmas Egyház hajnala és ragyogása; ő a még úton lévő nép vigasztalása és reménye.
Bízzuk magunkat anyai közbenjárására, hogy kieszközölje számunkra az Úrtól, hogy megerősödjék hitünk az örök életben; segítsen bennünket, hogy reménnyel éljük jól azt az időt, amelyet Isten ad nekünk.
A keresztény remény nem csupán az ég utáni vágyakozás, hanem élő és tevékeny vágyakozás Isten után itt, a világban; Isten utáni vágyakozás, amely fáradhatatlan zarándokokká tesz bennünket, és táplálja bennünk a hit bátorságát és erejét, amely egyúttal a szeretet bátorsága és ereje is.
Ámen.
XVI. Benedek pápa – 2012. augusztus 15.
