
Szent Charbel Makhlouf (világi nevén Youssef Antoun Makhlouf, arabul مار شربل; Bkaakafra, 1828. május 8. – Annaya, 1898. december 24.) libanoni maronita pap és szerzetes volt, a Libanoni Maronita Rend (OLM) tagja. VI. Pál pápa 1977-ben szentté avatta. „Libanon Pió atyjaként” tartják számon, és világszerte a Közel-Kelet egyik legnagyobb remetéjeként és csodatevőjeként tisztelik.
Szent Charbel Makhlouf liturgikus emléknapja július 24.
Antoun Makhlouf és Brigitta Al-Chidiac földművesek ötödik gyermekeként született, akik a Youssef Antoun (József Antal) nevet adták neki. 1828. május 8-án született Beqaa Kafra faluban (Libanon legmagasabban fekvő településén, 1600 méteres tengerszint feletti magasságban), és mindössze hároméves volt, amikor elveszítette édesapját. Édesanyja két évvel később újra férjhez ment egy mélyen vallásos férfihoz (aki később diakónus lett), aki bevezette őt a mindennapi imádságba. Két remete nagybátyja a Szentek Völgyében szintén erős példaképet jelentett számára.
Fiúként elkezdett gondoskodni a család nyájáról, és már ekkor erős vonzalmat mutatott a szemlélődő élet iránt: mindössze 14 éves korától kezdve minden nap, a legeltetés után, órákon át térden állva visszavonult imádkozni egy barlangban a Szent Szűz képe előtt (amelyet ma „a szent barlangjaként” ismernek). Egy tanúságtétel szerint ezt mondta a tehenének: „Várj, amíg befejezem az imádságot, mert nem tudok egyszerre veled és Istennel beszélni. Neki van elsőbbsége.”
23 éves korában elhagyta családját és szülőfaluját, és megkezdte noviciátusát a Libanoni Maronita Rendben (a maronita rítusú Katolikus Egyház legrégebbi rendjében), a Mayfouqi Miasszonyunk-kolostorban, ahol a Charbel nevet választotta (amelyet hagyományosan „Isten történeteként” vagy „Isten elbeszéléseként” értelmeznek), egy antiochiai vértanú tiszteletére. Miután átköltözött az annayai Szent Maron-kolostorba, 1853. november 1-jén letette első szerzetesi fogadalmát, majd a Kfifeni Szent Ciprián-kolostorba került, ahol filozófiát és teológiát tanult Nimatullah Youssef Kassab Al-Hardini (akit szintén szentté avattak, 2004-ben) tudós irányítása alatt.
- július 23-án szentelték pappá. Ekkor visszatért az annayai kolostorba (Byblos belső vidékének hegyeiben, 1200 méteres tengerszint feletti magasságban), ahol 16 éven át teljes engedelmességben élt elöljáróinak, és a szegényekkel, a betegekkel, valamint a földeken végzett munkával foglalkozott. Mindennapi élete rendkívüli volt: állandóan böjtölt és virrasztott, és órákon át térden állva imádkozott az Oltáriszentség előtt. A szentmise volt napjának középpontja, amelyre nagy gondossággal készült. A kolostort csak elöljárói parancsára hagyta el, hogy betegeket látogasson vagy kiszolgáltassa a szentségeket. Semmit sem hagyott maga után írásban: a neki tulajdonított mondásokat kizárólag szóbeli hagyomány őrizte meg.
Mária-tisztelet
A libanoni szerzetes soha nem vált meg a Rózsafüzér Királynőjének képétől; egy képet az oltárán, egyet pedig cellájában tartott. Milad Tarabay atya, a rend római procuratora, így magyarázta: „Teológiai mestere, Szent Nimatullah volt az, aki átadta Szent Charbelnek a Szűzanya iránti szeretetet. Szent Charbel és Szent Nimatullah egyaránt azt mondták, hogy aki teljesen átadja magát Máriának, az soha nem fogja megismerni a poklot.” Szent Charbel rózsafüzérén, amely öt gyöngycsoportból áll, ezért kék színű gyöngyök is találhatók, amelyek a Szűzanya iránti mély tiszteletét jelképezik.
A lámpa csodája
Egy este Charbel atya későn tért vissza a földeken végzett munkából, és nem tudott arról a tilalomról, amelyet az elöljáró azon az estén a szegénység jeleként rendelt el a lámpák meggyújtására. Mivel vágyott az imádságra, megkért egy szolgálót, hogy töltsön olajat a lámpájába. A szolgáló tréfából vizet öntött bele, a lámpa azonban mégis meggyulladt. Az elöljáró, amikor meglátta a cellából kiszűrődő fényt, megharagudott; amikor azonban kiderült, hogy a lámpába vizet töltöttek, térdre borult a szent előtt, és bocsánatot kért tőle.
Az utolsó évek és a halál
Mivel úgy érezte, hogy nagyobb elvonultságra van szüksége Istennel, 1875. február 15-én engedélyt kapott arra, hogy visszavonuljon a Szent Péter és Pál-remeteségbe, amely az annayai kolostorhoz tartozott. Ott töltötte földi életének utolsó éveit, munkával, imádsággal, vezekléssel és csendben, a maronita remeték szabályzatát követve.
Szentmise bemutatása közben, a konszekrált ostya és kehely felmutatásakor agyvérzés érte. Szenteste, 1898. december 24-én halt meg, nyolcnapos haláltusa után, amelynek során megtagadta a táplálóbb ételeket, hogy továbbra is megtartsa a szabályzatot, és szerzetestársai folyamatosan hallották imádkozni.
A fény, a sír és a csodás váladékozás
A sírból, amelybe eltemették, hamarosan éjszakánként rendkívül erős fény kezdett előtörni, amely az egész völgyben látható volt. Attól tartva, hogy a holttestet ellopják, a szerzetesek átvitték földi maradványait a kolostor egyik kápolnájába. Ekkor megállapították, hogy a test még mindig ép, puha, megőrizte az élő test hőmérsékletét, és vöröses, viszkózus folyadékot választ ki (amely vér és víz keverékéhez hasonlított).
1925-ben XI. Piusz megindította a boldoggá avatási eljárást. 1950-ben a sírt három orvosból álló bizottság előtt újból felnyitották, mivel a szerzetesek észrevették, hogy a folyadék egészen a kripta külső falaiig szivárog; az exhumálás hatalmas tömegeket vonzott, köztük nem keresztény zarándokokat is. A váladékozás 79 éven át folytatódott, és 1977-ben szűnt meg. Georges Chokrallah orvos, a szentté avatási per egyik tanúja kijelentette: „Tudományos kíváncsiságtól vezérelve megpróbáltam felfedezni e test és e folyadék titkát. Miután mintegy 17 éven át évente két-három alkalommal megvizsgáltam őket, személyes véleményem – amely a tanulmányokon és a tapasztalaton alapul – az, hogy valamiféle titokzatos természetfeletti erő hatotta át őket.”
A sír 1950-es felnyitásával egy időben ugrásszerűen megnőtt a gyógyulások száma. Nasri Rizcallah monsignore ezt írta erről: „Olyan esetekről számoltak be nekem, amikor vakok meggyógyultak, púposok kiegyenesedtek, bénák pedig visszanyerték végtagjaik használatát, miután eljöttek a kriptába imádkozni. Még figyelemreméltóbb, hogy a meggyógyultak nemcsak keresztények, hanem muszlimok is. Ezért a hír az egész iszlám világban elterjedt, és a betegek mindenfelől Annayába özönlenek imádkozni. A látvány rendkívüli.”
Boldoggá avatás és szentté avatás
Már 1954-ben XII. Piusz aláírta a boldoggá avatásról szóló dekrétumot, amelyet VI. Pál 1965. december 5-én, a II. Vatikáni Zsinat lezárásakor hirdetett ki. 1977. október 9-én ugyancsak VI. Pál hivatalosan szentté avatta a Szent Péter-bazilikában.
A szentté avatási homíliában a pápa hangsúlyozta: „A remetei hivatás lelkülete, amely az új szentben megmutatkozik, távolról sem egy már elmúlt időhöz tartozik, hanem nagyon fontosnak tűnik számunkra mind a mai világ, mind az Egyház élete számára. A mai társadalmi életet gyakran a túláradó izgatottság, a felajzott állapot, a kényelem és az élvezet kielégíthetetlen keresése jellemzi, amelyhez az akarat egyre növekvő gyengesége társul: egyensúlyát csak az önuralom, az aszkézis, a szegénység, a béke, az egyszerűség, a belső élet és a csend növelésével nyerheti vissza […]. Ahhoz, hogy a világ üdvözüljön, hogy lelkileg megnyerjük, Krisztus akarata szerint szükséges a világban lennünk, de nem tartoznunk mindahhoz, ami a világban eltávolít Istentől. Annayai remetéje ma páratlan erővel emlékeztet bennünket erre.”
Szent Nimatullah Youssef Kassab Al-Hardinit, Szent Charbel mesterét, II. János Pál 1998. május 10-én boldoggá avatta, majd ugyanez a pápa 2004. május 16-án szentté avatta.
Híres csodás gyógyulások
Szent Charbel közbenjárásának több ezer gyógyulást tulajdonítanak; ezek közül néhányat megvizsgáltak a boldoggá avatási, majd a szentté avatási eljárás során.
Az elismert csodák
A boldoggá avatáshoz két csodát ismertek el: Maria Abel Kamari nővér gyógyulását, aki súlyos gyomorfekélyben szenvedett, valamint Alexandre Oubeïd gyógyulását, aki egyik szemére elveszítette látását. A szentté avatás során Maria Assaf Aouad 57 éves asszony gyógyulását vizsgálták, aki 1966-ban a jobb mandulájának rosszindulatú daganatában szenvedett. A csodát 1975-ben hagyták jóvá, 1976-ban pedig megállapították, hogy megkezdhető a szentté avatás.
A Szent Charbel közbenjárásának tulajdonított további gyógyulások között említik:
Nouhad Al-Chami (1993. január 22.): hemiplégiában szenvedett, a nyaki verőerek kettős elzáródásával, és műthetetlennek tartották. Miután fia Annayában imádkozott, az asszony két maronita szerzetesről álmodott; egyikük (Szent Charbel) Szent Maron segítségével megoperálta a nyakát. Amikor felébredt, két, 12 cm hosszú heg volt a nyakán; a bejrúti orvosok teljesen gyógyultnak találták. Szent Charbel álmában ismét megjelent neki, és ezt mondta: „Azért operáltalak meg, hogy mindenki lásson téged, és az emberek visszatérjenek a hithez. Azt kérem tőled, hogy minden hónap 22. napján vegyél részt a szentmisén az annayai remeteségben; sebeid az első pénteken és minden hónap 22. napján vérezni fognak.”
Dafné Gutierrez (Phoenix, Arizona, 2016. január): Arnold–Chiari-szindrómában szenvedett, és papillaoedema következtében teljesen megvakult. Miután Wissam Akiki maronita plébános imádkozott fölötte, és a szent ereklyéjét ráhelyezte, visszanyerte látását; az eseményt az orvosok tudományos magyarázat nélkül megerősítették.
© Tutti i diritti riservati. Riproduzione consentita solo chiedendo permesso a info@amicidilazzaro.it
(non verrà concesso a siti con pubblicità/ads o per usi commerciali)
© All rights reserved. Reproduction allowed only with permission from info@amicidilazzaro.it
(it will not be granted to sites with advertising/ads or for commercial uses)

